A MAGADNAK ÉS MÁSOKNAK VALÓ HAZUDÁS MŰVÉSZETE

– Nem hazudnak! Hányszor emlékeztettek erre a szüleink? Ki soha nem hazudott végleg családjának vagy barátainak? Hányan közülünk soha nem hallgattak el párunk kellemetlen vagy kimondhatatlan titkairól, vagy éppen ellenkezőleg, esküdtek fel örök és irreális szerelmet? „A szerelemben az őszinteség kis adagokban veszélyes, nagy adagokban pedig halálos” – mondta Oscar Wilde. Röviden, az abszolút őszinteség jámbor illúzió. Állandóan hazudunk, és mindenekelőtt magunknak, meggyőzve magunkat arról, hogy a valóság nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek szeretnénk.
Minden moralizmusnak ezen az oldalán, elkerülve az „igaz és a hamis” merev logikai vagy etikai ellentétét, a hazugságot nem abszolút értelemben kell elítélni, hanem csak csalárd vagy bűnöző megnyilvánulásaiban: a hazugság nemcsak fiziológiai észlelési folyamat, hanem a kommunikáció minden formája – érzelmi, szakmai, politikai – belső viselkedése, amelyben tudatosítanunk kell és ki kell aknázni a benne rejlő lehetőségeket.
Giorgio Nardone reális és pragmatikus hozzáállást javasol, amelyhez a hazugságot mindig a körülmények, szándékok, célok és hatások tükrében kell értékelni. Mindannyiunknak meg kell tanulnia a "hazugság művészetét", ismernie kell fortélyait és helyes alkalmazását, fontos kapcsolati erőforrássá alakítva azt. Akkor igen, higgadtan, a kifejezés legigazibb értelmében beismerhetjük, hogy "jó célból" hazudtunk. A miénk és másoké.