A terápia mint kutatás, a kutatás mint terápia

Az Arezzo Stratégiai Terápiás Központ 1985 óta empirikus kísérleti módszerrel folytat kutatásokat a megoldás-orientált stratégiai rövidterápia fejlett modelljeinek kidolgozására.

A legérdekesebb eredmény az volt specifikus mentális zavarok kezelésére szolgáló protokollok megfogalmazása - különösen fóbiás-rögeszmés zavarok és étkezési zavarok (Nardone, Watzlawick, 1993; Nardone, Verbitz, Milanese, 1999) - rendkívül hatékony és eredményes eredményekkel, tudományosan a pszichoterápiás területen a legrelevánsabbként elismert (az esetek 87%-a átlagosan hét ülés időtartamával megoldódott).

A központi ötlet az volt, hogy az általános terápiás modellekből kiindulva specifikus kezelési protokollokat dolgozzanak ki bizonyos patológiákra, azaz a terápiás manőverek szigorú sorozatait heurisztikus és prediktív erővel, amelyek képesek irányítani a terapeutát azáltal, hogy speciális terápiás stratégiákat alkalmaznak, hogy megtörjék a betegséget. a bemutatott rendellenesség vagy probléma specifikus patológiás merevsége.

Ezt az első jelentős változást követően a protokollokat úgy tervezték, hogy irányítsák a betegeket perceptuális-reaktív rendszerük átszervezéséhez egy funkcionálisabb egyensúly felé. Ennek a hosszú és fáradságos kutatásnak a célja, amelyet több száz esetre alkalmaztak több mint tíz éven keresztül, az volt azonosítsa a legmegfelelőbb módokat az egyes vizsgált problémák megoldására.

Mindez új feltevésekhez is vezetett a problémamegoldás felépítésével és eljárásaival, valamint a terápiás kapcsolattal és nyelvvel kapcsolatos technikákkal kapcsolatban. Ezeket a protokollokat kidolgozták, beleértve a stratégiára, a nyelvre és a terápiás kapcsolatra vonatkozó speciális technikákat minden egyes vizsgált rendellenesség vagy probléma esetében.

Ezek a protokollok szigorú, de nem merev, mivel a bevezetett beavatkozásokkal kapott válaszokhoz vagy hatásokhoz alkalmazkodnak - akárcsak egy sakkjátszmában, ahol a nyitólépés után a következő lépések az ellenfél játékától függenek.

Egy sakkjátszmában, ha a játékos olyan mozdulatokat talál, amelyek felfedik az ellenfél stratégiáját, akkor olyan formalizált sorozatot próbálhat meg, amely sakk-matthoz vezet.

Ugyanez történik a terápiában is: ha egy beavatkozás során sikerül feltárni egy adott rendellenesség modalitását vagy perzisztenciáját, a terapeuta specifikus kezelési protokollt dolgozhat ki, amely végül a bemutatott probléma megoldásához vezet.

-Ben rövid stratégiai pszichoterápia, az eredmény értékelése nem a terápia végén, hanem a terápiás folyamat egyes szakaszaiban fogalmazódik meg. A matematikához hasonlóan minden manőverre megkeresünk minden lehetséges választ, majd empirikus kísérleti eljárásokkal ellenőrizzük azokat. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy korlátozzuk a lehetséges válaszokat (beavatkozásonként legfeljebb kettőre vagy háromra), így minden lehetséges válasz esetében előkészíthetjük a következő lépést.

Tehát úgy járunk el, hogy minden egyes manőverre vonatkozóan értékeljük a hatásokat és a prediktív erőt, és nem csak a teljes terápiás folyamatra vonatkozóan.

A pszichológiai zavarok különböző formáiban alkalmazott szisztematikus kutatási folyamat fontos kutatási eszköznek bizonyult. Valójában a kutatásunk során összegyűjtött adatok lehetővé tették a vizsgált patológiák kialakulásának és fennmaradásának episztemológiai és működési modelljének kidolgozását. Ez a megoldási stratégiák további tökéletesítéséhez vezetett, egyfajta spirális evolúció formájában, amelyet az empirikus beavatkozások és az ismeretelméleti reflexiók közötti kölcsönhatás táplál, és amely specifikus és innovatív stratégiák felépítéséhez vezetett (Nardone, Watzlawick, 2004).

A klinikai munkánkra alkalmazott kutatások (Nardone, Watzlawick, 2000; Nardone, 1993, 1995a; Nardone, Milanese, Verbitz, 1999) lehetővé tették számunkra, hogy azonosítsuk az alany és a valóság közötti merev kölcsönhatás egy sor specifikus modelljét. Ezek a modellek bizonyos típusú pszichés zavarok kialakulásához vezettek, amelyeket a diszfunkcionális megoldási kísérletek ismétlése tart fenn.

Ez annak a kialakulásához vezet, amit nevezünk Patogén "érzékelési és reakciórendszer"[1], azaz makacs kitartást olyan stratégiákhoz folyamodni, amelyekről azt gondolják, hogy hatékonyak, és amelyek a múltban hasonló problémákon működtek, de amelyek most csak fenntartják a problémát (Nardone, Watzlawick, 1990).

Így a stratégiai megközelítés kidolgozott modellje túlmutat a pszichiátria és a klinikai pszichológia nozográfiai osztályozásain egy olyan problémaosztályozási modell elfogadásával, amelyben a „perceptív-reaktív rendszer” konstrukció felváltja a mentális patológia hagyományos kategóriáit.

Mindez ellentmond számos terapeuta jelenlegi tendenciájának, akik kezdetben elutasították a hagyományos nozográfiai osztályozást, de ma úgy tűnik, hogy vissza akarják állítani használatukat. A mi szempontunkból az osztályozás csak egy újabb kísérlet arra, hogy tényeket erőltessenek, és a betegeket saját referenciaelméletükbe foglalják, minden konkrét működési érték nélkül.

Ezen ismeretelméleti feltevések tükrében elengedhetetlennek tűnik számunkra megfogalmazni, mit nevezünk "operatív" diagnózis (vagy "diagnózis-beavatkozás") a probléma meghatározásában, nem pedig pusztán "leíró" diagnózis. A leíró szempontok, mint például a Mentális zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében (DSM) és a legtöbb diagnosztikai kézikönyvben szereplők, a probléma statikus koncepcióját javasolják, egyfajta „fényképként”, amely felsorolja a rendellenesség összes alapvető jellemzőjét. Másrészt ez a besorolás nem ad működési jelzést a probléma működésére vagy megoldására vonatkozóan.

Működési leírás alatt a probléma perzisztencia modalitásának egyfajta kibernetikus-konstruktivista leírását értjük, vagyis azt, hogy a probléma hogyan táplálkozik a szubjektum és a személyes és interperszonális valóság közötti perceptív és reaktív visszacsatolás komplex hálózatán (Nardone, Watzlawick, 1990). .

Ezek alapján véleményünk szerint a valóság megismerésének egyetlen módja az, ha beleavatkozunk, hiszen az egyetlen ismeretelméleti változó, amit irányítani tudunk, az a stratégiánk, vagyis a „megkísérelt megoldásaink”. Ha és amikor egy stratégia működik, lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, hogyan maradt fenn a probléma. A probléma megértéséhez a változás bevezetésével jutunk hozzá: ahogy a könyv címe is sugallja, változtass, hogy megismerhesd.

Ez összhangban van Lewin (1951) pangásról és változásról alkotott elképzeléseivel. Lewin azzal érvelt, hogy egy folyamat működésének megértéséhez változást kell előidézni, figyelni annak hatásait és új dinamikáját. E feltevés alapján egy valóság megértéséhez úgy jutunk el, hogy azon dolgozunk, beavatkozásainkat fokozatosan adaptáljuk és a megjelenő új elemekhez igazítjuk.

Ennek a kísérleti empirikus folyamatnak a végeredménye a fejlett terápiás modell, amely a matematikai logika folyamatosan ellenőrizhető és igazolható modelljeihez folyamodik, és amely formalizálásának köszönhetően replikálódik és tanítható is.

Végül egy ilyen modell nemcsak rendkívül hatékony és hatékony, hanem előrejelző is.

Ez utóbbi tulajdonság lehetővé tette számunkra, hogy egy „művészi” gyakorlatot fejlett technológiává alakítsunk anélkül, hogy elveszítettük volna a folyamatos innovációs folyamathoz szükséges kreatív aspektust. Mindez a tudományos szigorúság legnagyobb tiszteletben tartása mellett történik.

Nyilvánvaló, hogy minden beavatkozásnál figyelembe kell venni az egyéni pácienst, akinek személyre szabottnak kell lennie.

Ahogy Erickson érvelt, minden egyén egyedi és megismételhetetlen tulajdonságokkal rendelkezik, beleértve az önmagával, másokkal és a világgal való interakciókat. Ezért minden eset mindig valami eredetit képvisel. Következésképpen minden emberi interakció, beleértve a terápiás interakciót is, egyedi és megismételhetetlen, és a terapeutának saját logikáját és nyelvezetét a pácienséhez kell igazítania.

Csak ha a terapeuta képes megérteni a mögöttes logikát és használja a „beteg nyelvét”, akkor tudja alaposan és „sikeresen” vizsgálni a bemutatott problémát és annak sajátos fennmaradási módjait. Miután tisztázták a probléma fennmaradásának módjait, a terapeuta képes lesz a legmegfelelőbbnek tűnő problémamegoldó logikát használni.

A terapeuta most minden egyes manővert kidolgozhat, a páciens logikájához és nyelvezetéhez igazítva. Így, a terápiás beavatkozás képes megőrizni az egyes betegek sajátosságaihoz és helyzetéhez való alkalmazkodási képességét anélkül, hogy szem elől tévesztené a beavatkozás szerkezeti szigorát..

A stratégia a probléma szerkezetére és annak fennmaradására igazodik és alakítható, miközben a terápiás kapcsolatot és a használt nyelvezetet minden betegre kell szabni.

Ezért még akkor is, ha egy speciális kezelési protokollt alkalmazunk, mint például a fóbiás-rögeszmés rendellenességek vagy a táplálkozási zavarok esetében, minden egyes manőver különbözik, miközben ugyanaz marad, mivel minden beavatkozás kommunikációs és kapcsolati vonatkozásaiban változáson megy keresztül, miközben ugyanaz a stratégiai probléma marad fenn. megoldási eljárás. Ebben az értelemben a szigorra és nem a merevségre törekszünk.

George Nardone
(a Stratégiai Terápiás Központ társalapítója és igazgatója)
könyv alapján Változtass, hogy tudd

[1] Perceptív-reaktív rendszer alatt az egyén valóságra való felfogásának és reakciójának redundáns modalitásait értjük. Ezek a modalitások a három alapvető és független kapcsolattípus működésében fejeződnek ki: az Én és az Én, az Én és mások, valamint az Én és a világ között.Nardone, 1991).