A terápia mint kutatás, a kutatás mint terápia

Az Arezzo Stratégiai Terápiás Központ 1985 óta empirikus kísérleti módszerrel folytat kutatásokat a megoldás-orientált stratégiai rövidterápia fejlett modelljeinek kidolgozására.

A legérdekesebb eredmény a specifikus mentális zavarok – különösen a fóbiás-rögeszmés zavarok és az étkezési zavarok – kezelésére szolgáló protokollok kidolgozása volt (Nardone, Watzlawick, 1993; Nardone, Verbitz, Milanese , 1999), amelyek rendkívül hatékony és eredményes eredményeket hoztak, és tudományosan a pszichoterápiás területen legrelevánsabbnak számítanak (az esetek 87%-a átlagosan hét ülés alatt megoldódott).

A központi ötlet az volt, hogy az általános terápiás modellekből kiindulva specifikus kezelési protokollokat dolgozzanak ki bizonyos patológiákra, azaz a terápiás manőverek szigorú sorozatait heurisztikus és prediktív erővel, amelyek képesek irányítani a terapeutát azáltal, hogy speciális terápiás stratégiákat alkalmaznak, hogy megtörjék a betegséget. a bemutatott rendellenesség vagy probléma specifikus patológiás merevsége.

Ezt az első jelentős változást követően a protokollokat úgy tervezték, hogy a betegeket végigvezessék perceptuális-reaktív rendszerük funkcionálisabb egyensúly felé történő átszervezésében. Ennek a hosszú és fáradságos kutatásnak, amelyet több száz esetre alkalmaztak több mint tíz éven keresztül, az volt a célja, hogy azonosítsa a legmegfelelőbb módszereket a vizsgált egyes problémák megoldására.

Mindez új feltevésekhez is vezetett a problémamegoldás felépítésével és eljárásaival, valamint a terápiás kapcsolattal és nyelvvel kapcsolatos technikákkal kapcsolatban. Ezeket a protokollokat kidolgozták, beleértve a stratégiára, a nyelvre és a terápiás kapcsolatra vonatkozó speciális technikákat minden egyes vizsgált rendellenesség vagy probléma esetében.

Ezek a protokollok szigorúak, de nem merevek , mivel alkalmazkodnak a bevezetett beavatkozásokkal elért válaszokhoz vagy hatásokhoz – akárcsak egy sakkjátszmában, ahol a kezdőlépés után a további lépések az ellenfél játékától függenek.

Egy sakkjátszmában, ha a játékos olyan mozdulatokat talál, amelyek felfedik az ellenfél stratégiáját, akkor olyan formalizált sorozatot próbálhat meg, amely sakk-matthoz vezet.

Ugyanez történik a terápiában is: ha egy beavatkozás során sikerül feltárni egy adott rendellenesség modalitását vagy perzisztenciáját, a terapeuta specifikus kezelési protokollt dolgozhat ki, amely végül a bemutatott probléma megoldásához vezet.

A rövid stratégiai pszichoterápiában az eredményértékelést nem a terápia végén, hanem a terápiás folyamat minden szakaszában végzik. A matematikához hasonlóan minden egyes manőverre megkeressük az összes lehetséges választ, majd empirikus kísérleti eljárásokkal ellenőrizzük azokat. Ez a módszertan lehetővé teszi számunkra, hogy leszűkítsük a lehetséges válaszokat (beavatkozásonként maximum kettőre vagy háromra), lehetővé téve számunkra, hogy minden lehetséges válaszhoz megtervezzük a következő lépést.

Tehát úgy járunk el, hogy minden egyes manőverre vonatkozóan értékeljük a hatásokat és a prediktív erőt, és nem csak a teljes terápiás folyamatra vonatkozóan.

A pszichológiai zavarok különböző formáiban alkalmazott szisztematikus kutatási folyamat fontos kutatási eszköznek bizonyult. Valójában a kutatásunk során összegyűjtött adatok lehetővé tették a vizsgált patológiák kialakulásának és fennmaradásának episztemológiai és működési modelljének kidolgozását. Ez a megoldási stratégiák további tökéletesítéséhez vezetett, egyfajta spirális evolúció formájában, amelyet az empirikus beavatkozások és az ismeretelméleti reflexiók közötti kölcsönhatás táplál, és amely specifikus és innovatív stratégiák felépítéséhez vezetett (Nardone, Watzlawick, 2004).

A klinikai munkánkra alkalmazott kutatások (Nardone, Watzlawick, 2000; Nardone, 1993, 1995a; Nardone, Milanese, Verbitz, 1999) lehetővé tették számunkra, hogy azonosítsuk az alany és a valóság közötti merev kölcsönhatás egy sor specifikus modelljét. Ezek a modellek bizonyos típusú pszichés zavarok kialakulásához vezettek, amelyeket a diszfunkcionális megoldási kísérletek ismétlése tart fenn.

Ez ahhoz vezet, amit patogén „észlelési és reakciós rendszernek” nevezünk [1] , vagyis makacs kitartáshoz olyan stratégiákhoz folyamodni, amelyekről feltételezik, hogy hatékonyak, és amelyek a múltban hasonló problémákra működtek, de most már csak fenntartják a problémát ( Nardone, Watzlawick , 1990).

Így a stratégiai megközelítés kidolgozott modellje túlmutat a pszichiátria és a klinikai pszichológia nozográfiai osztályozásain egy olyan problémaosztályozási modell elfogadásával, amelyben a „perceptív-reaktív rendszer” konstrukció felváltja a mentális patológia hagyományos kategóriáit.

Mindez ellentmond számos terapeuta jelenlegi tendenciájának, akik kezdetben elutasították a hagyományos nozográfiai osztályozást, de ma úgy tűnik, hogy vissza akarják állítani használatukat. A mi szempontunkból az osztályozás csak egy újabb kísérlet arra, hogy tényeket erőltessenek, és a betegeket saját referenciaelméletükbe foglalják, minden konkrét működési érték nélkül.

Ezen ismeretelméleti feltételezések fényében elengedhetetlennek tűnik egy úgynevezett „operatív” diagnózis (vagy „intervenciós diagnózis”) megfogalmazása a probléma meghatározásakor, a pusztán „leíró” diagnózis helyett. A leíró nézőpontok, mint például a Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében (DSM) és a legtöbb diagnosztikai kézikönyvben szereplők, a probléma statikus koncepcióját javasolják, egyfajta „pillanatfelvételt”, amely felsorolja a rendellenesség összes lényeges jellemzőjét. Másrészt ez az osztályozás nem ad operatív útmutatást arra vonatkozóan, hogy a probléma hogyan működik, vagy hogyan kell megoldani.

Működési leírás alatt a probléma perzisztencia modalitásának egyfajta kibernetikus-konstruktivista leírását értjük, vagyis azt, hogy a probléma hogyan táplálkozik a szubjektum és a személyes és interperszonális valóság közötti perceptív és reaktív visszacsatolás komplex hálózatán (Nardone, Watzlawick, 1990). .

Ezen előfeltevések alapján véleményünk szerint egy valóság megértésének egyetlen módja az, ha beavatkozunk , mivel az egyetlen ismeretelméleti változó, amelyet befolyásolni tudunk, a stratégiánk, azaz a „megpróbált megoldásaink”. Ha és amikor egy stratégia működik, lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, hogyan maradt fenn a probléma. A probléma megértéséhez változást vezetünk be: ahogy a könyv címe is sugallja, változás a megértés érdekében.

Ez összhangban van Lewin (1951) pangásról és változásról alkotott elképzeléseivel. Lewin azzal érvelt, hogy egy folyamat működésének megértéséhez változást kell előidézni, figyelni annak hatásait és új dinamikáját. E feltevés alapján egy valóság megértéséhez úgy jutunk el, hogy azon dolgozunk, beavatkozásainkat fokozatosan adaptáljuk és a megjelenő új elemekhez igazítjuk.

Ennek a kísérleti empirikus folyamatnak a végeredménye a fejlett terápiás modell, amely a matematikai logika folyamatosan ellenőrizhető és igazolható modelljeihez folyamodik, és amely formalizálásának köszönhetően replikálódik és tanítható is.

Végül egy ilyen modell nemcsak rendkívül hatékony és hatékony, hanem előrejelző is.

Ez utóbbi tulajdonság lehetővé tette számunkra, hogy egy „művészi” gyakorlatot fejlett technológiává alakítsunk anélkül, hogy elveszítettük volna a folyamatos innovációs folyamathoz szükséges kreatív aspektust. Mindez a tudományos szigorúság legnagyobb tiszteletben tartása mellett történik.

Nyilvánvaló, hogy minden beavatkozásnál figyelembe kell venni az egyéni pácienst, akinek személyre szabottnak kell lennie.

Ahogy Erickson érvelt, minden egyén egyedi és megismételhetetlen jellemzőkkel rendelkezik, beleértve az önmagával, másokkal és a világgal való interakciókat is . Ezért minden eset mindig valami eredetit képvisel. Következésképpen minden emberi interakció, beleértve a terápiás interakciót is, egyedi és megismételhetetlen, és a terapeutának a logikáját és a nyelvezetét a páciens logikájához és nyelvezetéhez kell igazítania.

Csak ha a terapeuta képes megérteni a mögöttes logikát és használja a „beteg nyelvét”, akkor tudja alaposan és „sikeresen” vizsgálni a bemutatott problémát és annak sajátos fennmaradási módjait. Miután tisztázták a probléma fennmaradásának módjait, a terapeuta képes lesz a legmegfelelőbbnek tűnő problémamegoldó logikát használni.

A terapeuta most már részletesebben is kidolgozhatja az egyes manővereket, a beteg logikájához és nyelvezetéhez igazítva azokat. Ily módon a terápiás beavatkozás megőrizheti azon képességét, hogy alkalmazkodjon az egyes betegek sajátosságaihoz és körülményeihez, anélkül, hogy szem elől tévesztené a beavatkozás strukturális szigorúságát.

A stratégia a probléma szerkezetére és annak fennmaradására igazodik és alakítható, miközben a terápiás kapcsolatot és a használt nyelvezetet minden betegre kell szabni.

Ezért még akkor is, ha egy speciális kezelési protokollt alkalmazunk, mint például a fóbiás-rögeszmés rendellenességek vagy a táplálkozási zavarok esetében, minden egyes manőver különbözik, miközben ugyanaz marad, mivel minden beavatkozás kommunikációs és kapcsolati vonatkozásaiban változáson megy keresztül, miközben ugyanaz a stratégiai probléma marad fenn. megoldási eljárás. Ebben az értelemben a szigorra és nem a merevségre törekszünk.

George Nardone
(a Stratégiai Terápiás Központ társalapítója és igazgatója)
könyv alapján Változtass, hogy tudd

[1] Perceptuális-reaktív rendszeren az egyén redundáns valóságérzékelési és valóságra adott reakciós módjait értjük. Ezek a módok három alapvető és független kapcsolattípus működésében fejeződnek ki: Én és Én, Én és mások, valamint Én és a világ között ( Nardone , 1991).